A végső egységbe való beleolvadás nem feltétlenül megszünést jelent. Inkább olyan mint egy találkozás egy baráttal. Készülünk a találkozóra, igyekszünk mindent elrendezni, hogy a találkozás jól sikerüljön. Végső soron azonban a találkozás sikeressége nem csak rajtunk múlik, hanem Isten kegyelmére is szükség van hozzá. És ahogyan egy baráti találkozásnál – bár a talákozás előtt mindent megtettünk -, a találkozás alatt már nincs mit tenni, ekkor már átadjuk magunkat a közös sodrásnak. Szó szerint “ön-feledtek” leszünk.

A megszűnés úgyis eljön életünk végén. Ekkor a teremtő végtelen szeretete mindenkit befogad a határtalan fénybe, függetlenül attól, hogy ki hogyan “teljesített” élete során. Nincs vizsga vagy pokolba taszítás. Mindez csak itt van a földön. Menny vagy pokol: ki hogyan rendezi be életét. Mivel nincs célbajutás életünk végén, így életünk során minden versengés reménytelen. Ennek a felemelő – pusztitó erejét érezzük, amikor reménytelennek hisszük tetteinket vagy akár egész életünket. Tudd, hogy ilyenkor Ő hív. Minden jelenségen túl Ő hív.

A fényből azért jövünk újra ide, hogy ezt a hívást újra és újra átéljük.

Fotó: Tashilhunpo kolostor, Shigatse, Tibet, Kína – © Budai Attila