Vannak sötét napok. Amikor úgy érezzük, minden szó vagy tett hiábavaló. Egyszer csak teljes súlyával rank nehezedik a tehetetlenség érzése, hogy nem tudunk eleget tenni az égi hívásnak itt a földön. Mindent és mindenkit hazugnak érzünk, s meglátjuk a valóság behatároltságát teljes egészében, s főképp, hogy semmit nem tudunk tenni érte. Hogy itt az emberi álomban senkinek sem tudjuk tudtára adni, hogy ez csak álom. Mert erről a legnyilvánvalóbb tényről való beszéd közröhej tárgya lesz.

Ezek sötét napok. Olyan, mint amikor éjszaka hirtelen kialszik a villany, és vaksötétben botorkálunk, hogy megtaláljuk azt a zseblámpát, amelyről tegnap még pontosan tudtuk, hogy hová tettük. Közben botladozunk, elvágódunk valamilyen ottfelejtett játékban. És hiába mérgelődünk, hiába minden elkeseredés: a fény ettől nem tér vissza. A legjobb higgadtan elbotorkálni a biztosító szekrényig és közömbösen megállapítani, hogy a hiba nem a biztosítószekrényben van, hanem a városi villanyművekben. Nyugodtan ülhetünk ölbe tett kézzel. A fény, rendszerint akkor, amikor már nem is hiányoljuk, visszatér. A sötét napokon sincs mit tenni: csak várni. A fény visszatér.

Fotó: Valbona, Albánia – © Budai Attila